Figyelmeztetés 2013: ezt ne olvassátok el! Hatezer éve írtam, gyakorlatilag semmi sem aktuális belőle. Egyszer talán frissítem.

17 éves vagyok. Egész életemben Budapesten laktam, és én imádom ezt a várost. Egy nagyon jó gimnáziumba járok (na jó, a legjobba), már ötödik éve, és idén tizenegyedikes vagyok.
Szeretem azt hinni, hogy különleges életem van. Szóval az alapsztori (ami ma is íródik):
Már óvodában felfedeztem magamban, hogy mennyire romantikus vagyok. Nem tudom, mennyire volt valódi, de az biztos, hogy végig szerettem egy Gergő nevű fiút. Egy évvel idősebb volt nálam. Ő nagycsoportos volt, én meg középsős, amikor a nyáriszünet előtti utolsó napon bevallottam neki, hogy szerelmes vagyok belé. Akkor azt mondta, hogy ő is szeret. Egész nap együtt voltunk, beszélgettünk, vele ültem ebédnél, aztán együtt üldöztük a kicsiket, és délután jött érte az anyukája. Azóta nem láttam. De ez a tündérmese elhitette velem, hogy az életemben minden úgy lesz, ahogy én akarom.
Általános iskolában első osztályban beleszerettem Chrisbe, az osztály egyik legjobb tanulójába. Én voltam a másik.
Attól fogva körülbelül az egész (iskolai) életem róla szólt. Mindig együtt jártunk versenyekre, és délután a napköziben is együtt voltunk. A tíz másik gyerek nekem nem igazán számít. Ott volt ő.
Tényleg nem tudom, mennyire volt valódi az a szerelem. De az biztos, hogy már akkor el tudtam vele képzelni az egész életem. Másnaptól kezdve, az esküvőnkig.
Nem beszéltünk sokat, és nem is voltak jelentősek azok a félmondatok, amiket véletlenül mégis egymásnak címeztünk.

Ötödikben kezdődött az internet-korszak. Amikor mindenki regisztrált myvipre, és egész délután MSN-en lógott. Na ekkor, természetesen kihasználtam a dolgot, és sokszor mondvacsinált ürügyekkel ráírtam Chrisre. Myvipen is rengeteget leveleztünk. Ezek a levelek cukik lennének, ha nem én írtam volna őket (Neked van macskád? De édesssssssssssssss). Na jó, gázak. A MSN-beszélgetések hasonlóképp. Mindketten gyerekek voltunk.
Aztán jött a főpoén: a suliban elkezdődött a pletyka, hogy én meg ő, tuti MSN-en járunk. Ja, nagyon.
Na jó, volt még csomó minden más, egy bizonyos évfolyamtárs ikerpárt is lerhatnék, és 1 éve valószínűleg le is írtam volna, de most nem tartom fontosnak.

Hatodikban felvételiztem. Egy helyre. Az ország legjobb gimijébe. Az esélytelenek nyugalmával vágtam neki. Aztán... valahogy felvettek. Nem jó helyen, de azért ahhoz képest, hogy egy árva betűt nem készültem, szóval ahhoz képest büszke voltam magamra. Életemben először jobb voltam Chrisnél.
De túlságosan imádtam az osztályomat (minden idők LEGJOBB osztályát...), hogy elgondolkozzam azon, hogy elmenjek.

Türelmetlen és éretlen voltam. Biztos voltam abban, hogy Chris szerelmes belém. De túl félénk, vagy valami, ezért nem lép. Hat évig. Meg se fordult a fejemben, hogy azért nem lép, mert... nem érdeklem. Bevallottam neki, hogy szeretem. MSN-en, akkoriban, hogy máshogy lehetett volna.
Emlékszem az izgatottságra a megelőző hetekben, ahogy érlődött a gondolat. A beteges várakozásra. Hogy együtt leszünk.
Nagyon gázul csináltam az egész vallomás dolgot. Azóta tudom, hogy a jó jellemzés: naiv és szentimentális. Az voltam.
Szóval úgy csináltam, hogy halálosan szomorúan közöltem, hogy elmegyek a suliból. Erre megkérdezte, miért. Azt mondtam, hogy azért, mert ő nem engem szeret (DIREKT mondtam így, hogy azt mondhassa, hogy de nagyon szeret, és maradjak, és legyünk együtt boldogok). De nem. Ő azt mondta, hogy megérti a döntésem.
Addig a napig nem tudtam, mi a fájdalom. Nem tudtam, mi a szenvedés. De nem túlzok, ha azt mondom, hogy majd belehaltam. Összetörtem. Abszolút.
És elmentem az iskolából.

A ballagás(om) után eszembe se jutott, hogy jól fogom érezni magam a gimiben. Vagy valaha az életben. Szóval ugye a ballagásokkor be kell menni a kisebb osztályoknak díszíteni. Ott voltunk. És egyszer csak a barátaim bejöttek egy virágcsokorral, amit nekem kötöttek. Elsírtam magam. Aztán az egész osztály (még az ofő is) a nyakamba borulva sírt. Az egész osztály, kivétel... Na mindegy, amikor levegőt kaptam felnéztem, és láttam, hogy Chris engem bámul. Találkozott a tekintenünk, és úgy éreztem, hogy meztelen vagyok. Hogy mindent tud rólam, és elutasít. Azóta félek. A szemébe nézni. Rettegek, hogy újból az a hatodikos, bőgő, meztelen csitri leszek, akit ő utál.
Szóval, azóta gyűlölöm a ballagásokat.

 A nyáron kicsit megváltozott a hozzáállásom. Képtelen voltam elszakadni a volt osztály-beli barátaimtól (Gilly, Ticia, Emma, Dora, Lainey, és a többiek). És azért én tényleg próbáltam a gimnáziumot másképp felfogni. Hogy szuper okos gyerekek fognak körülvenni. És hogy talán... TALÁN lesz valaki, akivel elfelejthetem Christ.
Szeptember elsején már egész izgatottan léptem be az új osztályom termébe. Arra nem számítottam, hogy jófejek lesznek. Arra nem számítottam, hogy jól fogom magam érezni. Nagyon. Szép lassan új barátságokat építettem ki: Rachel, Anne, Wendy, May, Jen, Dan. Amik legalább olyan erősek, mint a volt osztályom-beliek. Akikkel szintén tartottam a kapcsolatot. Jól éreztem magam.
A volt osztályomnak végtelenített beszámolókat tartottam a kirándulásokról, az emberekről, és egyáltalán, hogy milyen menő gimnáziumba járni.
Az új osztályomat meg egy percre se hagytam elfelejteni, hogy milyen csodálatos helyről jövök.

(Továbbra is naiv voltam, valószínűleg ezért) elkezdett tetszeni valaki. Azt hittem, elfelejthetem vele Christ. Extranaiv hülyegyerek...
Szóval telt-múlt az idő, egyszer csak én kezdtem el járni Jayjel. Nyolcadik elején. Nagyon-nagyon izgatott voltam. Bezsongott. De nem szerelmes. Ezt akkor még nem tudtam. Erről az időszakról nem szeretek beszélni. Gáz voltam. Smároltunk, randiztunk, fogtuk egymás kezét, ölelkeztünk. Megint, valószínűleg ha más mesélné, cukinak tartanám. Maradjunk abban, hogy az első kapcsolat csodája.
Pff... na mindegy. Tisztázzuk, hogy egy pillanatig sem felejtettem el Christ. Mindig, amikor elmentem busszal a volt sulim mellett, kigúvadt szemekkel vártam, hátha, hátha láthatom. Néha sikerült találkoznunk. Aztán jöttek a félreértelmezhető jelek: félmosolyok, az, hogy amikor köszön, kimondja a nevem, a közös fagyizásokkor átadja a helyét, hogy amikor halálomon fekszem az osztálykiránduláson (naná, hogy mentem az exosztályom kirándulásaira) hoz egy fél pirítóst, hozzám ér (véletlenül, most már tudom), vagy épp megvéd a többiek előtt.
Szóval, azt hittem, hogy valami történt két év alatt, és szeret.
Ne felejtsük ki, hogy eközben folyamatosan kapcsolatban voltam. Én, áruló némber.
És hát, igen, két év után ÚJRA elkövettem ugyanazt a hibát.

Bevallottam neki, hogy szeretem (megint MSN-en, naná).
'Azt előre megmondom, hogy én nem vagyok beléd szerelmes.' Ennyi. Olvastam, és (idézet a könyvemből) minden szava úgy hatolt az elmémbe, mint kés a szívembe. Szörnyű volt. Hogy megint ennyire félreértelmeztem mindent. Hogy megint elvesztettem előtte emberi méltóságomat. Hogy megint... meztelen voltam. Soha többé nem akarok úgy érezni. Soha.
Ezek után semmi említésre méltót nem tudok megemlíteni. Szakítottunk Jayjel 9 hónap után. Na bumm. Azóta nem is próbálkozom elfelejteni. Azóta nem veszek észre más embereket.
Vagyis... de: Christ felvették a sulimba! Évfolyamtársam lett... Király. Utáltam. Hogy itt is utolért. Hogy tönkreteszi az életemet. Hogy visszatér. Mégis, ha más suliba megy, és soha többé nem látom, az sokkal szörnyebb lett volna.
Véletlenül franciát választottam második nyelvnek. Véletlenül, és a világért sem azért, mert Chris is franciát fog tanulni. Hm... ugye.

Kilencedikben: eljött a gólyatábor. Elkezdődött a megszállottságom. Hogy mindenhol őt keresem. A tekintetem végig izgatottan cikázott, és csak akkor pihent meg, ha Christ megláttam. Akkor viszont, teljes szívből gyűlöltem ÉS szerettem. Szükségem volt rá minden percben.
Egy darab párbeszédünk volt, miközben az egyik osztálytársam alsógatyában fogat mosott:
- Na, hogy tetszik a suli?
- Király.
- Az.
Hm... ennyi. Egész kilencedikben ez volt a legtartalmasabb beszélgetésünk. Néha köszöntünk, azt csá. Ennek ellenére az órarendje a leckefüzetembe volt nyomtatva, mindig néztem, hogy vajon melyik folyosón találkozhatunk, hogy vajon suli után indulhatunk-e együtt, és gyakran (a barátaim haragja ellenére) bent maradtunk avagy sprinteltünk, mint állat. Tök mindegy, csak hozzá igazodjunk. Csak láthassam. Ennél többet remélni sem mertem.
Nem akartam beszélni vele, mert féltem, hogy megint hülyeségeket mondok. Csak olyat, amit megbánok. Ő meg azért nem beszélt velem (mint utóbb kiderült), mert azt hitte, utálom. Részben igaza volt. De ha megkérdezte volna, hogy HOGY VAGY? rögtön elfelejtettem volna mindent.
Féltem, hogy megint meztelen leszek. És inkább nem kockáztattam. És ez nagyon megviselt.
Pedig annyi kérdésem lett volna, hogy hogy tetszik neki az xy tanár, mi a véleménye a tornateremről, milyen jegyei vannak, mennyit szokott tanulni.

De nem, én csak szenvedtem. Nem emlékszem rá. Rosszul voltam. A barátaimnak nem tetszett. Ismeretlenül is közölték, hogy ők utálják Christ, hogy ezt teszi velem. Nem tudom, mit írhatnék még. Nem volt semmi.

Aztán most tartunk tizedikben, ahol minden megváltozott. Jó értelemben. Talán mindketten felnőttünk egy kicsit. Talán most már nem vagyok olyan hülye, hogy bevalljam neki, hogy még mindig... örökre. Most már a félelmemet elnyomom a függőségemmel. Chris-függő vagyok. És képtelen lennék megint úgy viselkedni vele, mint kilencedikben. Bunkón.
Talán most nem értelmezem félre a jeleket. Inkább nem is látok jeleket. Attól nem csalódom. Igen, bizonytalan vagyok. Vakon bízom BENNE. Magamban nem bízom. Hogy képes lehetek normális kapcsolatot felépíteni vele. Életem szerelmével. Hogy esetleg egyszer ő is megbízik bennem.

Szóval tizedikben elkezdtünk kommunikálni. A blogom erről a kissé bizonytalan, de boldog időszakról szól (eddig).