I lived

Leírom, mi a boldogság. Az agyunkban van egy ventrális tegmentális area (továbbiakban VTA) nevezetű neuroncsoport, ami ha aktiválódik, akkor dopamin (boldogsághormon neurotranszmitter) szabadul fel egyes agykérgi területeken, és ez eufóriaérzést vált ki. Na most, csináltak egy olyan kísérletet, hogy egerek agyába elektródákat építettek be, amit az egér magának tudott ingerelni. Szegény egérkének nagyon tetszett ez a dolog, addig ingerelte magát, amíg éhen nem halt. Röviden-tömören, erősen leegyszerűsítve, a drogok is ezt teszik az emberek esetében.

(Természetesen) a VTA folyamatos tónusos gátlás alatt van, főleg egy nucleus accumbensnek nevezett mag által, és gyakorlatilag minden bemenő információ a nucleus accumbenst aktiválja, és ezzel legátolja a VTA-t, tehát a boldogságot. Avagy ja, az élet szar.

Aztán ott van például a nikotin, alkohol, marihuána, amik közvetlenül aktiválják a VTA-t, vagy a kokain, amfetamin, fenciklidin, ópiátok, amik a VTA-hoz (többek között a nucleus accumbensből) menő gátlást szüntetik meg. (Annyira le akarnám írni a pontos élettani mechanizmust, ami mindegyik esetében különbözik, és szerintem baromi érdekes, de most mindenki örömére visszafogom magam.)

Felmerül a kérdés, hogy akkor hogyan is lehetséges boldognak lenni. Na erre nem tudok válaszolni, mindenkinek mások azok a dolgok, amik a VTA-t aktiválják. Nálam egyszerű hétköznapi dolgok: ha látom Musut szaladni; ha van otthon meleg kaja, amikor egy áttanult nap után hazaérek; ha végre megnézhetem a Trónok harcát; ha segíthetek valakinek; ha sikerül egy vizsga; ha elmegyek egy koncertre; ha véletlenül összefutok valakivel, és dumálunk pár mondatot, stb. Van olyan, akinek ezek a dolgok kevesek... ez egyrészt lehet a drogok miatt, amik természetesen sokkal nagyobb fokú eufóriát váltanak ki, mint az előbb említett apróságok, és emiatt a VTA érzékenysége csökken, tehát az ilyen hétköznapi ingerek nem váltanak ki semmit. De van olyan, aki drogok nélkül sem tud boldog lenni, mert NAGY dolgokra vágyik, szóval neki csak az okozna akkora boldogságot, mint mondjuk nekem egy ebéd egy csoporttársammal, ha mondjuk megnyerné a lottót, és Palvin Barbi hozzámenne feleségül. És mivel ezek nyilván nem fognak teljesülni, az ilyen emberek hajlamosabbak drogokhoz nyúlni. Mert valahol mindenki eufóriára vágyik.

És ha egyszer végre sikerül aktiválni a VTA-t? Nyilván nem tart örökké, hamarosan le fog csengeni az érzés, a nucleus accumbens ismét hatalomra jut, és az egész nem lesz más, mint puszta emlék. Megéri? Megéri hónapokat küzdeni, vagy épp egy rakat pénzt kidobni  azért a pár percért, amíg a dopamin felszabadul, és azt érzed, hogy na végre elértél valamit? Meg. Hinnem kell, hogy megéri, különben ennek az egész hülye életnek semmi értelme nem lenne, és ebbe a céltalanságba beleőrülnék.

Hogyan lehet ezt befolyásolni tudatosan? Erre persze nem tudok konkrét választ és módszert adni. Azt tudom elmondani, hogy gyakorlatilag én tizenvalahány éven át a jövőben éltem. Minden áldott este azt terveztem, hogy Chrisszel mennyire tökéletesen boldogan fogunk élni egyszer a három négyesikrünkkel (oh my vagina!) Dubaiban jégtánc olimpiai bajnokokként. Vagy valami hasonló lehetetlen álmot kergetve (aki nem hisz nekem, íme egy egész visszafogott példa: From 2015). Alig tudtam értékelni a jelenbeli dolgokat Ahogy telt múlt az idő, rá kellett jönnöm, hogy amiket elterveztem, soha nem fognak valóra válni. Igen, úgy fogok meghalni, hogy nem csókolóztam Chrisszel. Hihetetlenül pesszimista, depressziós, egyáltalán olyan ember lettem, akinek szinte semmi nem tudott örömöt okozni. Aztán ahogy szarabb dolgok is kezdtek történni velem, minthogy a gyerekkori szerelmem soha nem fog szeretni, rá kellett jönnöm, hogy nem hagyhatom, hogy elpazaroljam a legszebb éveimet önsajnálatra. És habár tudom, egyes dolgokban még most is nagyon elcseszett vagyok, de hatalmas eredménynek tartom, hogy idáig eljutottam. És nem tudom, hogyan.

Elhatározás. Hozzállás. Minden ezen múlik. Ezt nem győzöm hangsúlyozni, de tényleg így van. Ha úgy mész be anatszigózni, hogy tuti kivágnak, akkor tényleg így történik, ha pedig úgy, hogy olyat fognak kérdezni, amit tudok, akkor sikerülni fog, bármennyire nem érdemelted meg. Ezt a filozófiát nem csak az anatvizsgára, hanem az egész életre ki lehet terjeszteni. És ha valami nem sikerül, akkor jön az egyik kedvenc idézetem:

Ever tried. Ever failed. No matter. Try again. Fail again. Fail better.

PS: ne légy öngyilkos! <listen>