(Wo)man on a wire

Tavaszi szünet utolsó napja. Itt ülök a csodálatos új franciaágyamon, élettannal, anattal és még három évadnyi Dr. House-szal körbevéve. Anya a haza bölcsével, és húgom is épp a pasijával van egy szobával odébb. Én itt ülök egyedül, és arra gondolok, hogy ez már sok.

Nem tudok sok mindent a párkapcsolatokról, de az elég sok mindent elmond rólam, hogy életem legjobb kapcsolata 4 vagy 5 órán át tartott, és pont azért volt annyira jó, mert tudtam, hogy mindjárt vége lesz, anélkül, hogy bárkinek baja esne.

Mi a baj velem?

Ülök a metrón vagy épp bulizok valahol? A rokonok tesznek fel kérdéseket vagy csak facebookon megnézek egy adatlapot? Mindegy, mert mindig az jár a fejemben, hogy mennyire gyűlölök mindenkit. Hogy az emberek mennyire átlagosak, mennyire nyomik, mennyire buták, és a legrosszabb... mi van, ha közéjük tartozom? 
Néha úgy érzem, mintha én csak kívülről nézném az egész életet, és nem élném.

Sok kapcsolatot látok magam körül. Sok áldozatot, sok veszekedést, sok szenvedést, sok küzdelmet és türelmet, próbálkozást... és mindig arra gondolok, hogy ez tényleg megéri? Tényleg van az az ideiglenes boldogság, amiért megéri feladni azt, aki vagy, és idomulni egy olyan emberhez, akiről elhiszed, hogy olyan, amire vágysz (mert ő is igyekszik hozzádigazodni)? Végülis én honnan tudhatnám, soha nem volt benne részem, de szerintem nem éri meg. Nem hiszem, hogy létezik a földön olyan ember, aki képes lenne elviselni engem az említett 4-5 óránál tovább, aki képes lenne a hülyeségeimmel foglalkozni, aki szívesen hallgatná az ironikus megjegyzéseimet, aki ott akarna aludni a csodálatos új franciaágyam másik oldalán. És abban a hipotetikus esetben is, ha találnék egy ilyen mutánst, valószínűleg képtelen lennék elviselni én őt. Mert valami biztos zavarna benne, mert nincs olyan ember, akiben nem zavar semmi. Az esetek többségében ez oké, mert nem találkozom velük annyit, hogy ez problémát jelentsen, és ha igen (lásd: család), akkor meg simán elzárkózom, ha túl sok impulzus ér (átlagosan három mondat után). Miért kellene nekem önként elfogadni másokat?

Ördögi kör ez. Nem bírom elviselni az embereket. És emiatt (?) ők sem fognak engem elviselni. Nem tudok megbízni senkiben teljesen, mert nem akarom, hogy megbízzanak bennem. Nem akarok kötődni senkihez, mert nem akarom, hogy megbántsanak, és ezért inkább én bántok meg másokat. Abban a biztos tudatban, hogy másnapra elfelejtenek, mert annyira jelentéktelen vagyok.

Nos, röviden-tömören, ez a baj velem. És eljutottam addig, hogy beismerjem, hogy ez baj, és változtatni akarjak.

De hogyan? Annyit próbálkoztam már megváltozni. Rengeteg tervem van a közel- és távolabbi jövőben is, rengeteg mindent tervezek megtenni, amíg fiatal és egészséges vagyok, és ezek a dolgok tényleg boldogságot tudnak okozni. Rengeteg dolgom, rengeteg programom van. És van amikor azt érzem, hogy haladok valamerre.
De aztán időnként van pár szabad órám, amikor itt vagyok egyedül, nincs tennivalóm (vagyishát lenne nem is kevés, de képtelen vagyok csinálni bármit), és elkezdek gondolkozni, és rájövök, hogy még mindig ugyanaz a Chris-után sóvárgó idealista idióta vagyok, aki tíz éve. Csak az alany változott (és tulajdonképpen lényegtelen, hogy kire. Na jó, egy kicsit tényleg változtam, mert ha olyan lennék, mint anno, akkor most róla áradoznék.).

Szóval, ha bárkinek van ötlete, hogy mit csináljak, hogy ténylegesen elérjek valamit, ne csak lefoglaljam az agyam valami mással, akkor szóljon. Pszichiátriai eset vagyok?

És a legfontosabb: hogyan NE omoljak össze a következő pár hónapban, amikor toppon kell lennem a szigorlatok miatt? Mert még mindig az a legfontosabb célom, hogy segíthessek a fent részletezett idegesítően sekélyes embereknek.