Randiztam. Az egyik tinderes sráccal. És nagyjából ennyivel le is tudom zárni a történetet. Előtte nagyon rettegtem, hogy mi van, ha nem néz ki jól, vagy ha nem megy a beszélgetés, aztán természetesen ezzel nem volt gond. Mindig ugyanaz a probléma: én. Nem tudom, pontosan mi, valószínűleg az, hogy abban a pillanatban, ahogy elkezdek reménykedni valami pozitív kifejletben, a srác azonnal rájön, hogy jobb távol tartania magát tőlem. És igaza van.
Lassan ténylegesen fel kéne dolgoznom, hogy nem érdemes próbálkoznom, mert csak magamat szopatom. (Tudom, már megint úgy hangzom, mint egy kiégett negyvenes, elnézést.)
Síeltem. Vikivel, csoporttársakkal, és ott megismert cuki emberekkel. Nem hittem volna, hogy valaha még ezt írom egy sporttal kapcsolatban, de ez ment. Jó, nyilván nem fekete pályákon ugratva kezdtem, de mindenki azt mondta, hogy ahhoz képest, hogy pár napja volt először léc a lábamon, jó vagyok (már a 4. napon le tudtam jönni piros pályán esés nélkül). Szóval a zöld meg a könnyebb kék pályákat elég hamar "kinőttem", ezért Vikit hátrahagyva mentem csoporttársaimmal - és megint csak meglepő, de nem kellett sokat várniuk rám (sőt, volt amikor semmit). Tehát habár nem olcsó mulatság, de én eléggé élveztem ahhoz, hogy folytatni akarjam egyszer.
Ittam. Mármint ez nem nagy cucc, csak most döbbentem rá ezzel kapcsolatban valamire. Szóval én fiatalabb koromban ritkán voltam olyan társaságban, ahol nagyon durván tolták volna. Mind a gimis, mind az általános iskolás társaságom kis light-os (néhány balesettől eltekintve), sörözgetünk, fröccsözgetünk, teljesen elvagyunk. Aztán egyetemen egy kicsit nagyon más a helyzet, ami eleinte furcsa, mondhatni sokkoló volt, de már gólyatáborban megszoktam, és a magam módján idomultam hozzá. Mindenki magának kell eldöntse, hogy a mindenesteseggrészegreisszukmagunkat vagy a jóbeszélgetésmelléegykétmacinemárthat kategóriában érzi-e jól magát, én speciel mindkettőben. Ott lesz érdekes, amikor a két társaság keveredik. Esetemben a sítáborban Viki találkozott az én drága csoporttársaimmal. Akik már odafelé a buszon, még Magyarországon fejenként egy jó fél liter töményet megittak (házi pálinka, vodka, whiskey, és ami még csurrant-cseppent). És amúgy ők tényleg nagyon jó szándékú, kedves, vicces és okos emberek, csak ezt fárasztó, primitív szexpoénokat hajtogatva, hangosan Csavard fel a szőnyeget énekelve nagyon nehéz elhitetni azokkal, akik nem ismerik őket.
Na mindegy, a végére szerintem elég jól összeszoktak.
Szigorlatozom. Tudom, már kezd unalmas lenni, de most TÉNYLEG életem legnagyobb megpróbáltatásai várnak rám, konkrétan az élettan, az anatómia, illetve a biokémia szigorlatom. Ha megcsinálom őket, akkor már elég sanszos, hogy orvos leszek. És tudom, szinte minden ismerősöm azt hiszi, hogy nekem ez is menni fog, olyan tényekre alapozva, hogy eddig mindig szerencsém volt. De az, hogy egy-egy féléves anyagot képes voltam megtanulni annyira, hogy épp olyat kérdezzenek, amit tudok, az nem jelenti azt, hogy ez 2-3-4 féléves anyagokkal is menni fog. Mert továbbra sem tudom érzékeltetni, de egy heti anyag is RENGETEG, nemhogy egy féléves, nemhogy több féléves... Nem tudom elhinni, hogy van annyi agyi kapacitásom, hogy ennyi dolgot részletesen és teljesen megértve belevéssek a memóriámban. Szóval egyelőre rettegés helyett csak az adott hétre koncentrálok (épp véralvadok), és nagyon reménykedem, hogy a szerencsém nem fog elhagyni. Főleg, hogy a vizsgáztatók sem a barátságosságukról híresek.
Fonendoszkópot veszek. Apró második lépés a fehér köpeny megvásárlása után, de mégis nagyon felelősségteljes egy életre színt választani. Emellett ez azt is jelenti, hogy hamarosan nem csak díszként/vérnyomásmérőként fogok funkcionálni a kórházban, hanem ténylegesen betegeket vizsgálhatok, anamnézist vehetek fel, és ez tulajdonképpen borzasztóan izgalmas. A kommunikációtól eléggé félek. A gyerekekkel nem igazán volt problémám, de elvileg most egy rakat házsártos idős ember lesz, akik a hátuk közepére sem kívánják szerencsétlen bénázó orvostanhallgatókat. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire tudok professzionális maradni, ha mondjuk leüvöltik a fejem, és nem sértődötten/sírva kirohanni a kórteremből. Nem tudom, hogy ez vagy a szigorlatok lesz-e a nagyobb kihívás a félévben.
Megyek aludni. Mert nem sikerült még visszaszoknom a koránkelésre, főleg, hogy ma teljesen feleslegesen bementem 8-ra és véletlenül beültem egy random előadásra, mert azt hittem, akkor kezdődik az élettan.