Never been happier

A 10. osztály fantasztikus volt.
Az utóbbi napokról annyit, hogy
- szerdán tényleg együtt jöttünk, de kicsit beteg voltam, és fáradt, ezért nem kommunikáltam túlzottan
- csomót beszéltünk a bögre miatt
- délután elmentünk Ticiával vásárolni. Vagyis ruhákat próbálni. Egyszer úgy néztem ki, mint II. Erzsébet xD
- csütörtökre beteg lettem, pedig mentem volna Margitszigetre Rachellel, és Gőtébe Wendyvel és Mayjel
- pénteken önéletrajzot írtunk Jennel, és munkát vadásztunk
- holnap lesz a második szülinapi bulim
- megyek Voltra, és amúgy is tök jó nyaram lesz

Ma volt az évzáró. És KITŰNŐ lettem. Még soha nem voltam kitűnő a gimiben. És azért ez tök jó. Igaz, hogy a jelek szerint az egész suli legrosszabb átlagú osztályába járok, de ez most lényegtelen. Elégedett vagyok a teljesítményemmel.

De ez semmi. Ez itt mind-mind semmi. Mert Ú.R.I.S.T.E.N.!!!
Chrisékkel mentünk haza... az út során nem sokat beszéltünk... DE amikor leszálltunk hárman a metróról (én, Chris, Peter), és elköszöntünk egymástól... akkor... akkor... szóval nem tudom, hogy írjam le. Szóval a felszínre felérve flegmán közöltem, hogy Na jó, ti is kaptok puszit. Én elég hülyén adok puszit, szóval előtte az alany nyakába ugrok, aztán jöhet a puszi. Ezt először Peterrel játszottam el. Semmi extra. Puszi-puszi.
(Most annyira furcsa minden szót leírni) Ezután következett Chris. Szóval átöleltem, és ő is átölelt, szorosan. Ezután következett a puszi, ami szintén furcsa volt, mert ő kezdeményezte, és csomót adott, és én nagyon-nagyon furcsa állapotban voltam. Csak álltam, és jó volt.
Eközben Peter már előrement, és hívogatta Christ, hogy erre nincs idejük.
És vége lett, én meg rohadt kába voltam, libabőrös, és remegtem. Ezután Chris a szokásos elbűvőlő köszönésével köszönt (amikor annyira JÓL kihangsúlyozza a nevem). Nekem tartanom kellett magam a szokásos menőcsaj-szerepemhez, és én is köszöntem, és elindultam a buszom felé. Na most, azalatt 20 m alatt körülbelül ötször léptem ki a magassarkúmból/botlottam el. Azt se tudtam hol vagyok.

Próbáltam gondolkodni. De csak azt láttam, hogy néha a villamosról rám néz. A buszon is próbáltam gondolkodni. Nagyon-nagyon furcsa állapotban voltam. Fogalmam sem volt, hogy HOL vagyok. Hogy MIT hallgatok, vagy hogy MENNYI az idő. Minden úgy elsuhant mellettem. Nem tudom megfogalmazni. Csak az járt a fejemben, hogy úristen, úristen. Hogy hetvenkétmilliószor elképzeltem, hogy ez így milyen érzés. A karjaiban. De semmi nem ér fel a valósággal. Komolyan... a biztonság, a boldogság, az izgalom, az, hogy soha az életben nem akarok máshol lenni. A világ legtökéletesebb helye. És a legjobb, hogy azt éreztem, hogy egyek vagyunk. Hogy ő is akarja.
Nem tudom megfogalmazni, mert még most is hasonló állapotban vagyok. Hacsak arra a puszira gondolok, így összehúzódik a gyomrom. Nagyon durva.
Mintha lebegnék.

Az előző bekezdést fél óra alatt sikerült megírnom. És így tök érthetetlen.
Most se vagyok magamnál.
Két hónapig nem látom, de ennél jobb búcsút elképzelni nem tudok.

Évértékelő... hamarosan.

Még hatodikban volt ez a közös dalunk (vagyis olyasmi. Mármint én nagyon szerettem, és megmutattam neki, és megszerette, és az egész albumot letöltötte nekem). De most ezek után, annyira jó... Cause everytime we touch I get this feeling...: