Don't tell me that it's over

Annyi felesleges düh van bennem.
Nem is tudom mivel kezdjem. A hülye húgommal, aki megszegte a szerződést.
Komolyan, őszintén gyűlölöm ha valaki más használja a cuccaimat. Azok az enyémek! Az én tulajdonom!!!
Még ha megengedem neki, hogy felvegyen valamimet, akkor is rosszul érzem magam. DE HA LOP a hülye baromja! És véletlenül jövök rá, na akkor igazi fúriává változom.
Hogy van képe ehhez?
Hogy képzeli??? Hogy belenyúl a szekrényembe, és abból öltözködik. Utálom.
Én soha nem lopok tőle. Mármint mostantól DE, LOPNI FOGOK, mint egy közönséges tolvaj. Amilyen ő maga.

Ma jöttem haza, nem elég, hogy kizárt, és félóráig kellett üvöltöznöm, hogy végre beengedjen, itt volt négy barátnője. Aztán megláttam, hogy elvitte a táskámat, és elkezdtem leordítani a fejét. Na ő persze csak ördögien elvigyorodott, hogy a barátnői lássák, hogy milyen elmebeteg nővére van, én meg ettől még dühösebb lettem.
De nem ússza meg szárazon, azt garantálom.
Szemtelen kis dög.

Amúgy ma sem tudtam elfelejteni ezt az osztály dolgot, egész nap olyan ideges voltam. Basszus, ma a közutált fizikatanár tök érthetően elkezdett magyarázni egy témakört, hétköznapi témákkal, úgy hogy mindenki megértse, de természetesen senki sem figyelt rá. Aztán dühös lett, és elkezdte diktálni a bemagolandó szöveget, amit úgy sem fog senki sem megérteni.
Aztán erre épüljön rá a számolás.
Igaz, hogy a jegy nem számít tizedikben, de szerintem a TUDÁS valamennyire igen. Persze, valószínűleg megint tévedek, mint mindig.
Egyre nagyobb hibának találom, hogy nem mentem át a B-be. Most már késő. Bioszból, kémiából, matekból (és minden egyéb dologból) annyira le vagyok maradva, hogy ott csoda, ha nem buknék meg.

Ha egy icipici erőfeszítést látnék... nem azt mondom, hogy egy varázsütésre mindenből legyen kitűnő mindenki, hanem legalább azt tanulják, ami érdekli őket.
És ne minden délután vagy
a) menjenek haza facebookozni, és bőgni, hogy milyen hülyék a tanárok, és milyen szar az élet
b) menjenek el valahova bandázni, piálni, cigizni
c) maradjanak a suliban almacsutkákat kidobálni az ablakból.
Na, ha ez a pár dolog megtörténne, akkor nem lennék ilyen lenéző, gonosz boszorka, mint ahogy Jen leír.
Szívesen segítenék bárkinek, HA megkérne.
De semmi ilyesmit nem látok.
Ja, és mégsem emiatt vagyok ilyen idegbeteg.

Chris.
Ma is vele jöttem.
Körülmények:
Metrónál nem vett észre. (Direkt?)
A metrón végig ezen paráztam. Amikor leszálltam, és tudtam, hogy ott van 3 ajtóval odébb, az iPodomon az Over kezdődött el. Na most, én hiszek a jelekben. És amint megláttam Christ, az jött, hogy Don't tell me that it's over.  Hm?
Másrészt, én szeretem ezt a zenét, és mindig tátogom a szöveget. A mozgólépcsőn ott állt felettem két méterrel, és egyszer hátranézett, szóval tutira meglátott engem. Én meg akkor látványosan félrenéztem, ja, és tátogtam a szöveget. Ez komolyan a vonzó kategória?
Aztán, amikor végre utolértem, akkor ő meg látványosan meglepődött! Pedig tuti látott...

Aztán együtt jöttünk, és ezek így nem tudtak zavarni. Egyszerűen csak boldog voltam.
Itt jön a következő probléma: Anne látott minket, és a teremben azt mondta, hogy tényleg boldognak látszottam. Lelkesen gesztikuláltam, stb.
És ő? Semleges. Néha azt hiszem, hogy egy neutron veszett el benne.
Nem látszik rajta semmi, ha ott vagyok. Ha nem, akkor meg nem tudom. De ha Rachel ott van, akkor biztos jókedvű. Lelkesen gesztikulál, stb.

És én, idióta? Hogy hagyhatom, hogy ekkora hatással legyen rám? Hogy mindent elmeséljek neki, ami valószínűleg nem is érdekli. Ma is kipletykáltam neki az osztályt. Egyszer bocsánatot kértem, hogy neki panaszkodok. Csak úgy reagált: 'Jajj már, hm, hát, öhh semmi, nyugodtan.' Ezt most kifejezetten negatívnak veszem.
Annyira szeretem. Annyira nem kéne.

Szóval, a kedvem tökéletes.