Na jó, szóval már annyiszor írtam ezt le, de én nem vagyok Katona József, hogy in medias res kezdjek (most vesszük a Bánk bánt...).
Ha leírom, hogy lassan tíz éve egy emberbe vagyok szerelmes, akkor valószínűleg senki sem hisz nekem. Komolyan, őszintén szerelmes vagyok Chris-be, azóta hogy elsőben megláttam. Hat éves korom óta minden estém ugyanazzal telik: elképzelem, hogy jövünk össze, tökéletes álomvilágot építek magamban. És reggel az álmok összezúzódnak. És ez a jobbik eset. Ha még az este rájövök, akkor egész éjjel nem tudok aludni. Fájdalom, miegymás.
Nem szeret. Tudom. Hiszen kétszer elmondtam neki, hogy szeretem... és kétszer visszautasított.
Tudom, hogy nem jó ez így... de én próbáltam elfelejteni. Könyörgöm, imádott általános iskolámból eljöttem hatodikban. Aztán asszem tíz hónapig jártam egy másik pasival. De mindig, amikor megölelt vagy ilyesmi, hiányérzetem támadt.
Nem mondom, hogy hetven éves koromig utána fogok sírni, de szentül hiszem, hogy soha senkivel nem tudok majd olyan boldog lenni, amennyire vele lehetnék.
Szóval, tavaly ő is a mi giminkbe kezdett járni. Akkor távol tartottam magam tőle. Maximum köszöntünk egymásnak. Mondjuk az én köszönéseimben nem sok élet volt - a barátaim szerint. De idén valahogy... elkezdtünk kommunikálni. És függő lettem. Csúszok le a lejtőn, és minden másodpercét élvezem. Hiszen már most lehet látni, mi vár rám: csalódás, és fájdalom.
Nem kéne erőltetni. De egyszerűen nem tudom NEM erőltetni. Nem tudok nem úgy menni iskolába, hogy minden pillanatban a tömeget pásztáznám, hátha ott van. Nem tudok nem időzíteni (=direkt úgy felkelni, hogy azzal a busszal mehessek, amivel pont akkor érek oda a metróhoz, amikor ő. Ha szerencsém van.).
Chris ma nem volt iskolában. :( És azt jelenti, hogy nincs motiváció. Nincs reménykedés. Semmi nem érdekel. És a szomorú, hogy úgy tűnik a héten nem is lesz. Ilyen körülmények között egyáltalán mi értelme van felkelni holnap?