Forbidden to remember, terrified to forget


Tegnap apával megnéztük a Két tornyot is. Még mindig tök jó.
Ma volt az első dumaórám Wendyvel. A tanár kanadai, Tomnak hívják, és kajak úgy néz ki mint egy rozmár. De amúgy jó fej. Imádok angolul dumálni, szóval remek volt.Tegnap vettem meg a Beastlyt, most olvastam ki, és tök édes. Annyira kellenek az ilyen szerelmi sztorik. Szépség és Szörnyeteg a mai New Yorkban.Gergő válaszolt. Tök baráti hangnemben megmondta, hogy nem az én ovimba járt. :( Túl szép volt, hogy igaz legyen. De attól még jó pasi.Most fent van Fb-chaten Chris, és erősen koncentrálok, hogy ne nézzem meg percenként, hogy fent van-e még. Nem írok rá, nem írok rá. Minek írjak rá, ha tudom, hogy magától sosem írna rám? Kijelentkeztem. Találkozni akarok vele. Holnapután láthatom. Igazságtalanság hogy másfél hétre megfosztott magától. Betegesen hiányzik.Próbáltam már annyiszor megfogalmazni... rettegek, rettegek, hogy elfelejtem, hogy milyen. Ide csak egy New Moon idézetet tudok rakni. A kedvenc bekezdésem az egész Twilight sagából:

Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.
Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik.